Nem mindennapi napjaim

Levélváltásunkból:

"

Kedves...............!

En is sokat gondolkodtam az elmult par napban. Eloszor is sokszor azert veszekszunk, mert felreertjuk egymast, nem figyelunk, hogy mit mond a masik.

Valoban mondtam, hogy nyar vegen koltozom, de csak akkor, ha a helyzet nem valtozik. En meg bizom benne... Jovo heten bejelentkezem a doktornohoz, talan az is segit. Viszont a jelenlegi helyzetet egyedul nem tudom megoldani.

Te a mult heten azt mondtad, hogy Neked semmit sem jelent az olelesem, hogy par nappal elotte szeretkeztunk. Nekem most hianyzik az olelesed, jobb volt osszebujva aludni, mint most egyedul. Hianyzol es a szivem melyen meg szeretlek. Sajnos ez neha a gyulolettel valtakozik, de en is kapok bantast boven.

Szeretnem, hogy elsosorban a gyerekek miatt felre tudnank tenni a serelmeinket es jobban figyelnenk egymasra. Tudom, hogy ehhez ido kell.

Nem tudom, hogy most hogy erzel, mert gyakorlatilag nem kommunikalunk egymassal. En bizom benne, hogy van meg eselyunk.

Kerlek Te is gondolkodj, es jelezd, hogy mit erzel irantam. Ha valoban semmit, akkor jobb lesz kulon.

Meg mindig szeretlek es hianyzol.

Puszi,

............."

"

"

........."

Kedves nejem, miután hetekig nyúzott, hogy vegyünk neki egy új ágyat, mert nem bír elviselni, hogy velem aludjon, végül kiköltözött a gyerekek szobájába és pár hete velük alszik. Én hiába mondtam neki, hogy nem feltétlenül kell ezt a gyerekeknek látni, hogy nem alszunk együtt, elég nagy az ágyunk, elférünk a két oldalán. Közben persze megvádolt, hogy én magamhoz akarom édesgetni őket. De tette ezt úgy, hogy jelezte, mikor a gyerekek a szüleimnél alszanak, akkor én nem aludhatok ott, nehogy magamhoz édesgessem őket.

A gyerekek az utóbbi napokban a lefektetésük után még másfél órával is cirkuszolnak, hogy anya mikor megy már hozzájuk aludni. Tegnap gratuláltam neki ehhez a teljesítményhez, amivel sikerült elérnie ezt az állapotot, hogy a korábbi nyugodt alvás helyett esti cirkuszok vannak. Van két üres szobánk, de neki a gyerekek mellé kellett költöznie. Ekkor két meglepő dolgot is mondott, amitől leesett az állam... Az egyik, hogy én zavartam ki őt a közös ágyunkból, a másik, hogy a gyerekek könyörögtek neki, hogy velük aludjon, ne külön...

Tudom, érzem, hogy igaza van a dokinak, aki pszichiáterhez küldte, igaza van annak a dokinak is, akihez azért fordultam, hogy végre tudjak aludni esténkén, és írjon fel valamit. Ezek a dolgok valami önvédelmi mechanizmus részei, amolyan projekciók, mikor a saját aljasnak gondolt viselkedését úgy veti le magáról, hogy másokat vádol meg vele, de én ezt akkor is csak szimpla, nettó aljasságnak érzékelem, ami ellen nincs eszközöm.............

Néhány furcsaság, legalábbis amit én furcsának gondolok, a nejem viselkedésében. Ezeket is azért írom le, mert itt köröznek a fejemben, talán ha lejegyzem őket, nem kell rajtuk gondolkodnom, hogy ki ne felejtsek valamit, ha el akarom mondani valakinek.

Úgy érzem, hogy nem normális az általa képviselt hullámzás, kiszámíthatatlanság, insatabilitás. Az, hogy nem ismer kompromisszumot, átmenetet. Valami vagy fekete, vagy fehér. Ha kicsit odakozmál a kaja, az egészet ki kell dobni...

Hullámzás alatt olyasmit értek, hogy nagyon rövid időn belül képes pozitív és negatív érzelmeket váltogatni. Képes az egyik pillanatban óriási veszekedést provokálni (néha minden igyekezetem kevés ezt hárítani), mely közben olykor a tetlegességtől sem riad vissza, majd a következő pillanatban úgy kezd csacsogni, mintha meg sem történtek volna az előző percek, vagy akár órák. Ha ez normális, akkor az én alkalmazkodóképességemben lehet a hiba.

Kiszámíthatatlanságon olyasmiket értek, hogy ha mond valamit, hogy az majd úgy lesz, akkor az maximum tájékoztatás, ezekre az ígéretekre, tervekre építeni nem lehet. Kiszámíthatatlan az is, hogy ha teszek valamit, arra milyen lesz a reakciója. Ha nem nyitom ki az ablakot, akkor azért kapok szidást, hogy nem szellőztetetk, ha kinyitom, akkor beengedem a füstöt, amit én nem is érzek. Ha csókot akarok neki adni, vagy legalább egy kis puszit a szájára, néha lehajol, hogy csak a homlokára tudjak adni, aztán reklamál, hogy neki már nem jár rendes csók, csak egy puszi a homlokára. Néha az az érzésem, hogy szándékosan csinálja, hogy bizonytalan legyek, de ennek semmi értelmes indokát nem látom.

Instabilitás... Az önértékelése nagyon alacsony, nincs jó véleménnyel magáról. A szeretet jeleit képtelen érzékelni, akkor is, ha az egy ölelésben nyilvánul meg (mindig hamar kiszabadul belőle, mintha kényelmetlen lenne a számára) de akkor is, ha dícsérő szavakban. Ha megdícsérem, hogy csinos, megköszöni, majd máskor a fejemhez vágja, hogy én sosem dícsértem meg. Ugyanígy, ha a főztjét dícsérem. Mintha meg sem érintette volna ez a dícséret, inkább saját magát dícsérgeti hosszasan, biztos ami biztos. Persze ezek lehet, hogy nem az instabilitás jelei, talán az instabilitást a kiszámíthatatlansághoz kellett volna írnom, ez meg egy önálló pont.

Nagyon furcsa nekem, és rendkívül nehéz elviselni, mikor önmagának mindent megenged, mondván, hogy az jár az ő lelkének, ugyanazokért a dolgokért én harapást, ujjtörést, állandó piszkálódást kapok. Furcsa, hogy ha nem férünk el jól egymás mellett egy szűk helyen, akkor én vagyok az ő útjában, meg sem próbál ő is félrehúzódni, hogy könnyebben elférjünk. Ilyenkor olyan érzésem van, mintha ő Jupiternek képzelné magát, akinek mindent szabad, engem meg csak egy kisökörnek tekintene.

Furcsa hogy gyakran feltételez másokról rosszindulatot. Hogy direkt azért raktam úgy a teáskannát, hogy őt leforrázzam, azért nem cseréltem még le a nyári gumijait, hogy balesetet szenvedjen... Furcsa hogy minden történés okaként azt feltételezi, hogy az ő örömére vagy az ő bosszantására történtek. A gyerek is azért rosszalkodik, hogy őt bosszantsa, az autó ugyenezen okokból megy előtte lassan.

Furcsa számomra, hogy vitatkozás közben olyan képtelenségeket vág a fejemhez, amikre nem igazán tudok reagálni, azon kívül, hogy leesik az állam. Régebben ezzel sikerült erősen belevonni a vitába, elmérgesíteni az veszekedéssé, de ma már ennek nehezebben ülök fel. Furcsa nekem, hogy sosem hátrál meg, mindig emeli a tétet, én ehhez nem tudok alkalmazkodni, ez így olyan kilátástalan.

Nem tartom normális dolognak az öngyilkossággal  rendszeres fenyegetést, pláne nem, ha a gyerekeinket próbálja ezzel befolyásolni, mondván, hogy "majd nem lesz anya". Szerencsére ezt egy ideje nem csinálja, engem viszont rendszeresen megörventeztet ezzel.

Furcsának találom, hogy saját aljas gondolataival gyakran megvádol engem. Jó példa erre, mikor megzsarol, hogy majd elválik és viszi magával a gyerekeket. Én azt mondom erre, hogy nyitva az ajtó, menjen csak, de a gyerekeket inkább hagyja nálam. Erre az az ő válasza, hogy miért akarom tőle elvenni a gyerekeket... :O:O:O:O:O Ez ellen hogy lehet védekezni? Vagy az ellen, hogy azt vágja a fejemhez, hogy azért hozom el én munka után a gyerekeket az iskolából meg az óvodából, hogy magamhoz édesgessem őket, s ezek után gyakorlatilag kikapja őket a kezemből, hogy most már ő vihesse őket reggelente. Vihette volna eddig is, de akkor elkésik a munkából.

Az ellenhogy lehet védekezni, hogy én sosem segítek neki semmiben állítólag, miközben gyakorlatilag mindent megcsinálok a gyerekfürdetéstől, lefektetéstől kezdve a fűnyíráson, a konyhában való besegítésen át egészen a mosott ruhák hajtogatásáig?

És ezek a példák csak kiragadottak, a könnyen megjegyezhető esetek. Szinte naponta szembesülök ezekkel, akár napjában többször is. Ha mindent megpróbálnék észben tartani, másból sem állna az életem, mint ezek bemagolásából.

Ezt a bejegyzést nem zárom le véglegesen, hanem időnként kiegészítem, ha eszembe jut valami, hogy ezeket se kelljen észben tartani.

Amolyan naplónak szánom ezt a blogot, hogy csökkentsem a bennem lévő feszültséget, kilátástalanságot. Hogy kiírjam magamból a sok mocskot, amit elviselek, ami belülről felemészt lassan, érzem. Dacolok vele, nincs jobb ötletem. Időm nem mindig engedi majd, hogy írjak, pláne nem, hogy minden hozzászólásra reagáljak, esetleg még gyorsan is. De hátha innen is tudok meríteni egy kis plusz erőt, s ezeket az erőket összeadva lesz elegendő.

Ahogy a bejegyzés címében írtam, belevágok a közepébe. Ha úgy alakul, majd írok az előzményekről is, de nem vagyok benne biztos, hogy bármilyen előzmények indokolhatják a velem történteket, akár jogosnak érezheti bárki, akár nem. Szóval a közepe...

Vasárnap (tegnap) délelőtt családi programot eszeltünk ki, az idő erősen esősre állt, menjünk hát moziba négyesben a gyerekekkel! Nosza, nézzük meg hát a kínálatot, milyen rajzfilmeket vetítenek a plázákban! A gyerkőcöket két mesefilm is izgalomba hozta, de a lényeg, hogy 3D-ben nézzük meg, mert az nagyon izgalmas, mikor a szereplők lejönnek a vászonról. A nejem jelezte, hogy akkor ő nem jön, mert nem bírja a 3D-szemüveget, rosszul lesz tőle. Párszor voltunk már kettesben ilyen filmen, én nem emlékszem rosszullétre, de ha ő mondja, biztos kellemetlen neki az ilyen film, próbáltam rábeszélni a gyerkőcöket, hogy nézzük meg ugyanazt 2D-ben. De hiába, ragaszkodtak az eredeti elképzelésükhöz, és a nejemet sem sikerült rábeszélni, azt mondta, vigyem el őket egyedül. Hát jó, ha hármasban, hát hármasban, meg is rendeltem a jegyeket online. Amint ezzel megvoltam, a feleségem jelezte, hogy a gyerekek azt akarják, hogy ő is jöjjön. Nem mintha eddig nem kérleltük volna, de mennyivel jobban hangzik az, hogy nem meggondolta magát, hanem a gyerekek kérlelték, ezért jönne. Ebbe a játékba már nem volt kedvem belemenni, játszottunk már ilyet eleget, egye meg amit főzött, nyugisabb lesz hármasban, és így is lett, nagyon jól éreztük magunkat. Mikor hazaértünk, megkérdezte, hogy nem hiányzott-e. Azt feleltem, jól elvoltunk. Tudom, hogy milyen választ szeretett volna hallani, de ilyen játékot is játszottunk már eleget, és tényleg nem hiányolták még a gyerekek sem, egyetlen szóval sem. Ő meg csalódottan nézte tovább a tévét, vagy nyomkodta a telefonját, már nem emlékszem.

Este a gyerekek vitáztak valamin, míg én a ruhákat hajtogattam, a nejem volt velük. Egyszer csak azt hallom, hogy egyikük megsértődik, és soha többé nem fogja szeretni a másikat. Mivel felnőtt hangot nem hallottam, kiszóltam nekik, hogy ilyet nem szabad mondani. Ekkor már a feleségem is megszólalt, többször egymás után, jó hangosan, hogy hátha rákérdeznek a gyerekek, hogy miről beszél, azt hajtogatta, hogy már ő is hallott ilyet valakitől. Bizonyára rám gondolt, még, ha ilyen mondatok nem is hagyták el a számat soha. Ilyet is játszottunk már sokszor. Behívtam magamhoz, és halkan rászóltam, hogy talán a gyerekek előtt nem kellene elkezdeni a feszültséget kelteni, nem biztos, hogy erre van szükségük az egészséges fejlődéshez. De ez szokás szerint nem használt, csak újabb vádaskodásokat eredményezett. Ezt rövidre zártam azzal, hogy megkértem, hogy hagyjon békén, majd mikor ez nem sikerült, nem mentem utána a fürdőszobába, hanem csak becsuktam az ajtót kettőnk között.

Nem sokkal később jelezte, hogy hangversenyre indul, valóban említette korábban, hogy lesz ilyen programja. Semmi gond, a gyerekekkel elbírok egyedül is, megetetem, megfürdetem, lefektetem őket. A nagyját máskor is én csinálom. Egyszer csak nagy hisztit, toporzékolást hallok a garázsból, hogy ő nem tud elindulni, el fog késni, mert nem nyílik a kertkapu, megakadt. Lestem egy darabig, hátha megkér, hogy segítsek, de nem tette. Ilyet is játszottunk már, hát csak annyit mondtam, hogy ha hiszti helyett megkér szívesen megjavítom, még a szakadó esőben is. Így már sikerült kérnie (a kérés mindig is nagyon nehezére esett), hát gyorsan megcsináltam, kikapartam egy kis sarat a kerék alól, és már működött is. Kicsit kijöttem már a béketűrésből az eddigi játszmák következtében, úgy köszöntem el, hogy "Jó mulatást, királylány!". A válaszon elkerekedett a szemem, és visszakérdeztem, hogy jól értettem-e. Azt felelte: "Ég veled!" Nem tudtam eldönteni, hogy ez egy újabb öngyilkossággal való fenyegetés, vagy csak annyit jelent, hogy többé nem látom. Még az is megfordult a fejemben, hogy nem jelent semmit, csak rám akart ijeszteni. Hiszen sosem köszöntünk még el így egymástól, és amúgy is, ez olyan színpadias... Az utóbbi tippem vált be, hazaérkezvén nagyon jó fej volt, mesélt, csacsogott, egy tündér képét mutatta, ami teljesen rendben is volna, ha fel tudnám venni ezeket a ritmusváltásokat. Nagyon nem tudtam lelkesedni, bólogattam, mikor bólogatni kellett, de mosolyogni valahogy nem tudok azóta, mióta ki akarta csavarni a telefont a kezemből, és az ujjamat is majdnem sikerült kitörnie, ha nem fogom le, kitöri. Először hagyni akartam, hogy mehessek újra látleletet vetetni, mint mikor egy hét alatt háromszor megharapott, de nagyon fájt, hát lefogtam. Ezt sérelmezte is, hogy meglátszik a szorításom nyoma. Fél óra múlva megkérdezte, hogy átöleljen-e. Hát ezek a ritmusváltások nekem nem mennek, így tegnap sem sikerült, de kedves voltam, amennyire tudtam.

Lefekvéskor jóéjtpuszit kért, de nem volt kedvem, mert tudom, hogy ha megkapja, azt hiszi, minden a legnagyobb rendben van, pedig nagyon nincs. Újra egy ágyban aludtunk, miután kiköltözött a gyerekekhez, majd vissza. Hajnali 3-kor egyszer csak szörnyű zihálásra és jajgatásra ébredtem. Rettenetesen panaszkodott, hogy "Jajj, a szívem így szúr, meg úgy szúr", tán meg is áll ott helyben. Csak annyit feleltem, hogy elég a színjátékból, aludjunk inkább, a szívben amúgy sincs érzőideg, maximum a rekeszizomban. Erre megnyugodott picit, és megkérdezte, hogy átölelem-e.. Ugyanazon okból, mint a jóéjtpuszinál, nem akartam átölelni, így hát felpattant és kiviharzott a mosdóba, ahonnan kisvártatva nagy csattanást hallottam, majd csendet. Vártam picit, hogy mi jöhet még, majd kimentem megnézni, hogy mi történt. A WC-ajtóban feküdt fejjel kifelé, hanyatt, és azt mondta a szólongatásra, hogy ő elájult. Próbáltam felsegíteni, de nem nagyon próbált a segítségemre lenni ebben, a fejét viszont sikerült nagyon óvatosan letennie a kőre, hogy ne koppanjon, így megint szóltam, hogy ne színészkedjen, majd lefeküdtem. De addig jajgatott, így újra kimentem és sikerült betámogatnom, elég jól játszotta a szerepét. Arra nem gondolt csak, hogy ha hanyatt esett volna el, akkor a feje a másik irányba állt volna, ha meg hasra esik ájultában, akkor hason van, nem hanyatt. Nagyon bizonygatta még egy darabig, hogy ő bizony elájult, és fogjam meg a kezét, de nem volt kedvem, vasárnapra bőven elég volt enyi az árapály hatásból. Bevettem két szem Valeriánát, de úgy sem sikerült elaludnom már, napok óta nem sikerül, mindig van valami műsor. Inkább tollat ragadtam és lejegyeztem a nagyját, hogy legyen mit mesélnem szerdán a párterapeutának, ne kelljen észben tartanom, mert nem bírom már, megmérgez.