Levélváltásunkból:
"
Kedves...............!
En is sokat gondolkodtam az elmult par napban. Eloszor is sokszor azert veszekszunk, mert felreertjuk egymast, nem figyelunk, hogy mit mond a masik.
Valoban mondtam, hogy nyar vegen koltozom, de csak akkor, ha a helyzet nem valtozik. En meg bizom benne... Jovo heten bejelentkezem a doktornohoz, talan az is segit. Viszont a jelenlegi helyzetet egyedul nem tudom megoldani.
Te a mult heten azt mondtad, hogy Neked semmit sem jelent az olelesem, hogy par nappal elotte szeretkeztunk. Nekem most hianyzik az olelesed, jobb volt osszebujva aludni, mint most egyedul. Hianyzol es a szivem melyen meg szeretlek. Sajnos ez neha a gyulolettel valtakozik, de en is kapok bantast boven.
Szeretnem, hogy elsosorban a gyerekek miatt felre tudnank tenni a serelmeinket es jobban figyelnenk egymasra. Tudom, hogy ehhez ido kell.
Nem tudom, hogy most hogy erzel, mert gyakorlatilag nem kommunikalunk egymassal. En bizom benne, hogy van meg eselyunk.
Kerlek Te is gondolkodj, es jelezd, hogy mit erzel irantam. Ha valoban semmit, akkor jobb lesz kulon.
Meg mindig szeretlek es hianyzol.
Puszi,
............."
"
Kedves ......!
Hetek óta mást sem csinálok, csak gondolkodok. Azon gondolkodok, hogy vajon melyik lehet az igazi arcod… Az, amikor eszelős tekintettel üvöltözöl velem, miközben két oldalról pofozol, hogy ezt kell velem csinálni, s közben büdös bunkónak nevezel? Vagy mikor ki akarod csavarni a telefont a kezemből, mert azt gyanítod, hogy éppen olyasvalamit csinálok, amiről korábban úgy nyilatkoztál, hogy neked jár, s mikor nem adom oda, nekiállsz az ujjamat kitörni, s csak azért nem sikerül, mert nem bírom a fájdalmat és lefoglak? Vagy az, mikor ezek után fél órával megkérdezed, hogy megölelgessél-e? Az-e az igazi arcod, mikor a vádaskodásaidra próbálok nem reagálni, de addig emeled a tétet, hogy végül már a gyerekek füle hallatára gyalázol engem, hiába próbállak csitítani, vagy könyörögni, hogy legalább rájuk légy tekintettel? Vagy az az igazi arcod, mikor nem sokkal ezután úgy kezdesz csacsogni velem, mintha mi sem történt volna?
Nemrég voltunk ................nál, aki megpróbálta kiegyenesíteni a dolgot közöttünk. Mikor én azt mondtam neki, hogy borderline személyiségzavarra gyanakszom, annyit mondott erre, hogy óvatosan a laikus diagnózisokkal, de azt is mondta, hogy ha valóban borderline személyiség lennél, akkor minden, amit az adott pillanatban mondasz, érzel, az igaz, mert te igaznak éled meg. Aztán második alkalommal felfedezett valamit, amiről úgy gondolta, hogy okozhatják ezeket a kiszámíthatatlan, szélsőséges viselkedésbeli változásokat, a gyűlölet és a szeretet szinte átmenet nélküli megjelenését. Azt is mondta, hogy ne érezzem kudarcnak azt, hogy ezzel nem boldogulok, hogy ehhez nem tudok alkalmazkodni, hiszen egy vakbélműtéttel sem boldogulnék. És azért irányított téged pszichiáter szakorvoshoz, mert ez a feladat rajta is túlnő. És azt is mondta, hogy ahhoz, hogy bármiféle eredmény mutatkozzon minimum fél év rendszeres kezelés lesz szükséges, és akkor van remény arra, hogy ezek a szélsőséges kilengéseid megszűnjenek, és normális életet tudjunk élni. De ehhez az kell, hogy te eljárj a kezelésekre, nekem pedig engedd, legalábbis ne vesd a szememre, ne piszkálj amiatt, hogy a magam módján próbálom megtalálni azt az érzelmi biztonságot, amit te nem tudsz nekem nyújtani.Meg is egyeztünk nála egy jelben, amit ha a másik használ, kérdés nélkül lezárunk bármilyen beszélgetést. Első nap nem sikerült ezt betartanod.
Én nem érzek sértettséget irányodba, de az rosszul esett, hogy hosszú időn keresztül hazudoztál a .............val kapcsolatban, pedig feltűnő volt, amit a telefonoddal műveltél folyton, hogy gyakran eltakartad, ha a közeledbe léptem, és gyakran félrevonultál, ha jelzett a telefonod. Rosszul esett, hogy már annyira feltűnően csináltátok, hogy nem tudtam nem észrevenni.
De miután lebuktatok és nyílt lapokkal játszottál már, elfogadtam, hogy szükséged van erre, és belementem, hogy szexuális kapcsolatotok legyen, csak béke legyen itthon. Annyit kértem, hogy nekem is add meg ezt a lehetőséget, hogy találhassak ebben a számomra kétségbeejtő helyzetben egy érzelmi támaszt. A családot soha nem állt szándékomban elhagyni, még másfél évvel ezelőtt sem tettem ezt meg, mikor egy hét alatt háromszor harapdáltál össze, és háromszor mentem látleletet vetetni, még gyilkossággal is megfenyegettél, a feljelentésemet is visszavontam a rendőrségen. Megállapodásunkat írásba is foglaltunk és mindketten aláírtunk. A béke addig tartott, amíg a te szeretői viszonyod tartott. Mihelyst annak vége lett, engem állandóan csak gyaláztál, képtelenségeket vagdostál a fejemhez, mindenfélével fenyegettél, öngyilkossággal, válással, hogy majd viszed a gyerekeket. S mikor azt mondtam, hogy a gyerekek nélkül nyugodtan mehetsz, megvádoltál, hogy én akarom tőled elvenni őket. Őrület. Mikor már ezek a manipulációid nem hatottak rám, nem riadtál vissza attól sem, hogy a gyerekek füle hallatára szítsd a vitát, a veszekedést, hiába kérleltelek, hogy ne kelljen ezt nekik hallani, látni. Aztán látványosan külön aludtál, hadd lássák csak, hogy nem alszunk együtt, majd megvádoltál, hogy én kitúrtalak az ágyadból. Nem törődtél akkor sem a gyerekekkel, mikor futóversenyre mentem egy edzőtársammal, aki itt parkolta le az autóját, hogy egy kocsival menjünk tovább. Itt üvöltöztél egy álló napig a gyerekek füle hallatára, hogy én idehozom a kurvámat és találtam magamnak másik családot, menjek hozzájuk. Csöppet sem érdekeltek a gyerekek, hogy vajon milyen károkat okozol ezzel bennük.
Félek ezektől a kiszámíthatatlan dolgaidtól. Félek újra rád bízni magam érzelmileg. Túl sokszor húztál már magadhoz, majd toltál el. Én ezt egy árapály hatásként élem meg, ami felmorzsol engem. Nem tudok ehhez a ritmushoz alkalmazkodni. És még jobban féltem a gyerekeket. Féltem őket, hogy túl sok ez az ő kis lelküknek, iszonyatos teher van rajtuk, és nem tudom őket megvédeni. Nincs eszközöm a kilengéseid ellen. Ezért van szükséged a pszichiáter szakorvosra. Ha azt gondolod, hogy talán ez is segít majd, akkor majdnem jól gondolod, de nem teljesen. EGYEDÜL EZ fog segíteni, persze csak akkor, ha partner leszel benne. .................hoz nem én vittelek téged, hanem te engem. Mikor egyik éjjel sírva és kétségbeesetten írtam neki segélykérő levelet, azt válaszolta, hogy nagy bajban vagy, sajnos nem tud rajtad segíteni és ez bosszantja. Ezért küldött szakemberhez. Ha nekem nem hiszel, legalább neki higgy, hogy ez lehet az egyetlen módja, hogy valaha normális életed legyen és a körülötted élőknek, a gyerekeiddel együtt. Kérlek, hogy ha efelől kétségeid vannak, ne sajnáld azt a 15.000,-Ft-ot, menj el hozzá újra, hogy tudatosíthassa benned ennek fontosságát, mielőtt a pszichiáter hazatér külföldről.
Ha neked erre nincs időd, akkor garantáltan nem fog változni semmi és továbbra is képtelenség lesz hozzád alkalmazkodni. Ha sikerrel jár a terápia, talán újra visszatalálunk majd egymáshoz, de ahhoz az is kell, hogy addig ne tegyél tönkre idegileg, ami felé jó úton haladunk.
Elhiszem, hogy még szeretsz a szíved mélyén, azt is elhiszem, hogy gyűlölsz, mindent elhiszek, csak éppen képtelen vagyok felvenni a ritmusodat. Félek érzelmileg kötődni hozzád. Hát ezt érzem.
Azt sem tudom az irántam érzett szereteted jeleként megélni, hogy a félkész válaszlevelemet a közös tableten a megkérdezésem nélkül kikémleled, a védelem nélküli e-mail fiókomba belépve, majd mikor ezt észreveszem, engem vádolsz meg azzal, hogy én szoktam a te e-mail-jeidet elolvasni, és a telefonodat nézegetni. Pedig a telefonommal is te buktál le, hogy az engedélyem nélkül kémkedtél benne, bármiféle lelkifurdalás nélkül.
Nem tudok bízni érzelmeid stabilságában. Talán a kezelés majd változást hoz. Kérlek szépen, hogy csináld végig, úgy, ahogy azt az orvos szükségesnek látja majd.
Reménykedve puszillak,
..............."
"Szia ............!
En most igy erzek...
Szerintem nem a legjobb taktika, hogy teljesen eltaszitasz magadtol. En megigertem, hogy elmegyek a kezelesre, de attol nem lesz kapcsolatunk, csak ha mi is akarjuk.
Udv,
...........
"
"
........."
