Néhány furcsaság, legalábbis amit én furcsának gondolok, a nejem viselkedésében. Ezeket is azért írom le, mert itt köröznek a fejemben, talán ha lejegyzem őket, nem kell rajtuk gondolkodnom, hogy ki ne felejtsek valamit, ha el akarom mondani valakinek.
Úgy érzem, hogy nem normális az általa képviselt hullámzás, kiszámíthatatlanság, insatabilitás. Az, hogy nem ismer kompromisszumot, átmenetet. Valami vagy fekete, vagy fehér. Ha kicsit odakozmál a kaja, az egészet ki kell dobni...
Hullámzás alatt olyasmit értek, hogy nagyon rövid időn belül képes pozitív és negatív érzelmeket váltogatni. Képes az egyik pillanatban óriási veszekedést provokálni (néha minden igyekezetem kevés ezt hárítani), mely közben olykor a tetlegességtől sem riad vissza, majd a következő pillanatban úgy kezd csacsogni, mintha meg sem történtek volna az előző percek, vagy akár órák. Ha ez normális, akkor az én alkalmazkodóképességemben lehet a hiba.
Kiszámíthatatlanságon olyasmiket értek, hogy ha mond valamit, hogy az majd úgy lesz, akkor az maximum tájékoztatás, ezekre az ígéretekre, tervekre építeni nem lehet. Kiszámíthatatlan az is, hogy ha teszek valamit, arra milyen lesz a reakciója. Ha nem nyitom ki az ablakot, akkor azért kapok szidást, hogy nem szellőztetetk, ha kinyitom, akkor beengedem a füstöt, amit én nem is érzek. Ha csókot akarok neki adni, vagy legalább egy kis puszit a szájára, néha lehajol, hogy csak a homlokára tudjak adni, aztán reklamál, hogy neki már nem jár rendes csók, csak egy puszi a homlokára. Néha az az érzésem, hogy szándékosan csinálja, hogy bizonytalan legyek, de ennek semmi értelmes indokát nem látom.
Instabilitás... Az önértékelése nagyon alacsony, nincs jó véleménnyel magáról. A szeretet jeleit képtelen érzékelni, akkor is, ha az egy ölelésben nyilvánul meg (mindig hamar kiszabadul belőle, mintha kényelmetlen lenne a számára) de akkor is, ha dícsérő szavakban. Ha megdícsérem, hogy csinos, megköszöni, majd máskor a fejemhez vágja, hogy én sosem dícsértem meg. Ugyanígy, ha a főztjét dícsérem. Mintha meg sem érintette volna ez a dícséret, inkább saját magát dícsérgeti hosszasan, biztos ami biztos. Persze ezek lehet, hogy nem az instabilitás jelei, talán az instabilitást a kiszámíthatatlansághoz kellett volna írnom, ez meg egy önálló pont.
Nagyon furcsa nekem, és rendkívül nehéz elviselni, mikor önmagának mindent megenged, mondván, hogy az jár az ő lelkének, ugyanazokért a dolgokért én harapást, ujjtörést, állandó piszkálódást kapok. Furcsa, hogy ha nem férünk el jól egymás mellett egy szűk helyen, akkor én vagyok az ő útjában, meg sem próbál ő is félrehúzódni, hogy könnyebben elférjünk. Ilyenkor olyan érzésem van, mintha ő Jupiternek képzelné magát, akinek mindent szabad, engem meg csak egy kisökörnek tekintene.
Furcsa hogy gyakran feltételez másokról rosszindulatot. Hogy direkt azért raktam úgy a teáskannát, hogy őt leforrázzam, azért nem cseréltem még le a nyári gumijait, hogy balesetet szenvedjen... Furcsa hogy minden történés okaként azt feltételezi, hogy az ő örömére vagy az ő bosszantására történtek. A gyerek is azért rosszalkodik, hogy őt bosszantsa, az autó ugyenezen okokból megy előtte lassan.
Furcsa számomra, hogy vitatkozás közben olyan képtelenségeket vág a fejemhez, amikre nem igazán tudok reagálni, azon kívül, hogy leesik az állam. Régebben ezzel sikerült erősen belevonni a vitába, elmérgesíteni az veszekedéssé, de ma már ennek nehezebben ülök fel. Furcsa nekem, hogy sosem hátrál meg, mindig emeli a tétet, én ehhez nem tudok alkalmazkodni, ez így olyan kilátástalan.
Nem tartom normális dolognak az öngyilkossággal rendszeres fenyegetést, pláne nem, ha a gyerekeinket próbálja ezzel befolyásolni, mondván, hogy "majd nem lesz anya". Szerencsére ezt egy ideje nem csinálja, engem viszont rendszeresen megörventeztet ezzel.
Furcsának találom, hogy saját aljas gondolataival gyakran megvádol engem. Jó példa erre, mikor megzsarol, hogy majd elválik és viszi magával a gyerekeket. Én azt mondom erre, hogy nyitva az ajtó, menjen csak, de a gyerekeket inkább hagyja nálam. Erre az az ő válasza, hogy miért akarom tőle elvenni a gyerekeket... :O:O:O:O:O Ez ellen hogy lehet védekezni? Vagy az ellen, hogy azt vágja a fejemhez, hogy azért hozom el én munka után a gyerekeket az iskolából meg az óvodából, hogy magamhoz édesgessem őket, s ezek után gyakorlatilag kikapja őket a kezemből, hogy most már ő vihesse őket reggelente. Vihette volna eddig is, de akkor elkésik a munkából.
Az ellenhogy lehet védekezni, hogy én sosem segítek neki semmiben állítólag, miközben gyakorlatilag mindent megcsinálok a gyerekfürdetéstől, lefektetéstől kezdve a fűnyíráson, a konyhában való besegítésen át egészen a mosott ruhák hajtogatásáig?
És ezek a példák csak kiragadottak, a könnyen megjegyezhető esetek. Szinte naponta szembesülök ezekkel, akár napjában többször is. Ha mindent megpróbálnék észben tartani, másból sem állna az életem, mint ezek bemagolásából.
Ezt a bejegyzést nem zárom le véglegesen, hanem időnként kiegészítem, ha eszembe jut valami, hogy ezeket se kelljen észben tartani.
