Kedves nejem, miután hetekig nyúzott, hogy vegyünk neki egy új ágyat, mert nem bír elviselni, hogy velem aludjon, végül kiköltözött a gyerekek szobájába és pár hete velük alszik. Én hiába mondtam neki, hogy nem feltétlenül kell ezt a gyerekeknek látni, hogy nem alszunk együtt, elég nagy az ágyunk, elférünk a két oldalán. Közben persze megvádolt, hogy én magamhoz akarom édesgetni őket. De tette ezt úgy, hogy jelezte, mikor a gyerekek a szüleimnél alszanak, akkor én nem aludhatok ott, nehogy magamhoz édesgessem őket.
A gyerekek az utóbbi napokban a lefektetésük után még másfél órával is cirkuszolnak, hogy anya mikor megy már hozzájuk aludni. Tegnap gratuláltam neki ehhez a teljesítményhez, amivel sikerült elérnie ezt az állapotot, hogy a korábbi nyugodt alvás helyett esti cirkuszok vannak. Van két üres szobánk, de neki a gyerekek mellé kellett költöznie. Ekkor két meglepő dolgot is mondott, amitől leesett az állam... Az egyik, hogy én zavartam ki őt a közös ágyunkból, a másik, hogy a gyerekek könyörögtek neki, hogy velük aludjon, ne külön...
Tudom, érzem, hogy igaza van a dokinak, aki pszichiáterhez küldte, igaza van annak a dokinak is, akihez azért fordultam, hogy végre tudjak aludni esténkén, és írjon fel valamit. Ezek a dolgok valami önvédelmi mechanizmus részei, amolyan projekciók, mikor a saját aljasnak gondolt viselkedését úgy veti le magáról, hogy másokat vádol meg vele, de én ezt akkor is csak szimpla, nettó aljasságnak érzékelem, ami ellen nincs eszközöm.............
