Amolyan naplónak szánom ezt a blogot, hogy csökkentsem a bennem lévő feszültséget, kilátástalanságot. Hogy kiírjam magamból a sok mocskot, amit elviselek, ami belülről felemészt lassan, érzem. Dacolok vele, nincs jobb ötletem. Időm nem mindig engedi majd, hogy írjak, pláne nem, hogy minden hozzászólásra reagáljak, esetleg még gyorsan is. De hátha innen is tudok meríteni egy kis plusz erőt, s ezeket az erőket összeadva lesz elegendő.
Ahogy a bejegyzés címében írtam, belevágok a közepébe. Ha úgy alakul, majd írok az előzményekről is, de nem vagyok benne biztos, hogy bármilyen előzmények indokolhatják a velem történteket, akár jogosnak érezheti bárki, akár nem. Szóval a közepe...
Vasárnap (tegnap) délelőtt családi programot eszeltünk ki, az idő erősen esősre állt, menjünk hát moziba négyesben a gyerekekkel! Nosza, nézzük meg hát a kínálatot, milyen rajzfilmeket vetítenek a plázákban! A gyerkőcöket két mesefilm is izgalomba hozta, de a lényeg, hogy 3D-ben nézzük meg, mert az nagyon izgalmas, mikor a szereplők lejönnek a vászonról. A nejem jelezte, hogy akkor ő nem jön, mert nem bírja a 3D-szemüveget, rosszul lesz tőle. Párszor voltunk már kettesben ilyen filmen, én nem emlékszem rosszullétre, de ha ő mondja, biztos kellemetlen neki az ilyen film, próbáltam rábeszélni a gyerkőcöket, hogy nézzük meg ugyanazt 2D-ben. De hiába, ragaszkodtak az eredeti elképzelésükhöz, és a nejemet sem sikerült rábeszélni, azt mondta, vigyem el őket egyedül. Hát jó, ha hármasban, hát hármasban, meg is rendeltem a jegyeket online. Amint ezzel megvoltam, a feleségem jelezte, hogy a gyerekek azt akarják, hogy ő is jöjjön. Nem mintha eddig nem kérleltük volna, de mennyivel jobban hangzik az, hogy nem meggondolta magát, hanem a gyerekek kérlelték, ezért jönne. Ebbe a játékba már nem volt kedvem belemenni, játszottunk már ilyet eleget, egye meg amit főzött, nyugisabb lesz hármasban, és így is lett, nagyon jól éreztük magunkat. Mikor hazaértünk, megkérdezte, hogy nem hiányzott-e. Azt feleltem, jól elvoltunk. Tudom, hogy milyen választ szeretett volna hallani, de ilyen játékot is játszottunk már eleget, és tényleg nem hiányolták még a gyerekek sem, egyetlen szóval sem. Ő meg csalódottan nézte tovább a tévét, vagy nyomkodta a telefonját, már nem emlékszem.
Este a gyerekek vitáztak valamin, míg én a ruhákat hajtogattam, a nejem volt velük. Egyszer csak azt hallom, hogy egyikük megsértődik, és soha többé nem fogja szeretni a másikat. Mivel felnőtt hangot nem hallottam, kiszóltam nekik, hogy ilyet nem szabad mondani. Ekkor már a feleségem is megszólalt, többször egymás után, jó hangosan, hogy hátha rákérdeznek a gyerekek, hogy miről beszél, azt hajtogatta, hogy már ő is hallott ilyet valakitől. Bizonyára rám gondolt, még, ha ilyen mondatok nem is hagyták el a számat soha. Ilyet is játszottunk már sokszor. Behívtam magamhoz, és halkan rászóltam, hogy talán a gyerekek előtt nem kellene elkezdeni a feszültséget kelteni, nem biztos, hogy erre van szükségük az egészséges fejlődéshez. De ez szokás szerint nem használt, csak újabb vádaskodásokat eredményezett. Ezt rövidre zártam azzal, hogy megkértem, hogy hagyjon békén, majd mikor ez nem sikerült, nem mentem utána a fürdőszobába, hanem csak becsuktam az ajtót kettőnk között.
Nem sokkal később jelezte, hogy hangversenyre indul, valóban említette korábban, hogy lesz ilyen programja. Semmi gond, a gyerekekkel elbírok egyedül is, megetetem, megfürdetem, lefektetem őket. A nagyját máskor is én csinálom. Egyszer csak nagy hisztit, toporzékolást hallok a garázsból, hogy ő nem tud elindulni, el fog késni, mert nem nyílik a kertkapu, megakadt. Lestem egy darabig, hátha megkér, hogy segítsek, de nem tette. Ilyet is játszottunk már, hát csak annyit mondtam, hogy ha hiszti helyett megkér szívesen megjavítom, még a szakadó esőben is. Így már sikerült kérnie (a kérés mindig is nagyon nehezére esett), hát gyorsan megcsináltam, kikapartam egy kis sarat a kerék alól, és már működött is. Kicsit kijöttem már a béketűrésből az eddigi játszmák következtében, úgy köszöntem el, hogy "Jó mulatást, királylány!". A válaszon elkerekedett a szemem, és visszakérdeztem, hogy jól értettem-e. Azt felelte: "Ég veled!" Nem tudtam eldönteni, hogy ez egy újabb öngyilkossággal való fenyegetés, vagy csak annyit jelent, hogy többé nem látom. Még az is megfordult a fejemben, hogy nem jelent semmit, csak rám akart ijeszteni. Hiszen sosem köszöntünk még el így egymástól, és amúgy is, ez olyan színpadias... Az utóbbi tippem vált be, hazaérkezvén nagyon jó fej volt, mesélt, csacsogott, egy tündér képét mutatta, ami teljesen rendben is volna, ha fel tudnám venni ezeket a ritmusváltásokat. Nagyon nem tudtam lelkesedni, bólogattam, mikor bólogatni kellett, de mosolyogni valahogy nem tudok azóta, mióta ki akarta csavarni a telefont a kezemből, és az ujjamat is majdnem sikerült kitörnie, ha nem fogom le, kitöri. Először hagyni akartam, hogy mehessek újra látleletet vetetni, mint mikor egy hét alatt háromszor megharapott, de nagyon fájt, hát lefogtam. Ezt sérelmezte is, hogy meglátszik a szorításom nyoma. Fél óra múlva megkérdezte, hogy átöleljen-e. Hát ezek a ritmusváltások nekem nem mennek, így tegnap sem sikerült, de kedves voltam, amennyire tudtam.
Lefekvéskor jóéjtpuszit kért, de nem volt kedvem, mert tudom, hogy ha megkapja, azt hiszi, minden a legnagyobb rendben van, pedig nagyon nincs. Újra egy ágyban aludtunk, miután kiköltözött a gyerekekhez, majd vissza. Hajnali 3-kor egyszer csak szörnyű zihálásra és jajgatásra ébredtem. Rettenetesen panaszkodott, hogy "Jajj, a szívem így szúr, meg úgy szúr", tán meg is áll ott helyben. Csak annyit feleltem, hogy elég a színjátékból, aludjunk inkább, a szívben amúgy sincs érzőideg, maximum a rekeszizomban. Erre megnyugodott picit, és megkérdezte, hogy átölelem-e.. Ugyanazon okból, mint a jóéjtpuszinál, nem akartam átölelni, így hát felpattant és kiviharzott a mosdóba, ahonnan kisvártatva nagy csattanást hallottam, majd csendet. Vártam picit, hogy mi jöhet még, majd kimentem megnézni, hogy mi történt. A WC-ajtóban feküdt fejjel kifelé, hanyatt, és azt mondta a szólongatásra, hogy ő elájult. Próbáltam felsegíteni, de nem nagyon próbált a segítségemre lenni ebben, a fejét viszont sikerült nagyon óvatosan letennie a kőre, hogy ne koppanjon, így megint szóltam, hogy ne színészkedjen, majd lefeküdtem. De addig jajgatott, így újra kimentem és sikerült betámogatnom, elég jól játszotta a szerepét. Arra nem gondolt csak, hogy ha hanyatt esett volna el, akkor a feje a másik irányba állt volna, ha meg hasra esik ájultában, akkor hason van, nem hanyatt. Nagyon bizonygatta még egy darabig, hogy ő bizony elájult, és fogjam meg a kezét, de nem volt kedvem, vasárnapra bőven elég volt enyi az árapály hatásból. Bevettem két szem Valeriánát, de úgy sem sikerült elaludnom már, napok óta nem sikerül, mindig van valami műsor. Inkább tollat ragadtam és lejegyeztem a nagyját, hogy legyen mit mesélnem szerdán a párterapeutának, ne kelljen észben tartanom, mert nem bírom már, megmérgez.
